A fekete hétfő [antikvár]

Három esztendeje, egy forró júniusi napon, a déli órákban kerestem fel Bettauert bécsi szerkesztőségében. Ingujjra volt vetkőzve a szerkesztő úr, mellette söröskancsó állt és nagyon sok elszívott cigaretta maradéka hevert a hamutartóban. Kéziratokat nézett át és szitkozódott, hogy a fiuk nem tudnak írni, előleget folyósított, nyugtákat írt alá, telefonált és közben egyre mosolygott felém és biztatott, hogy azonnal rendelkezésemre áll. Egy karcsú, agyonhajszolt, finom kezű, ideges ember volt, csupa tűz, érdeklődés, szeizmográfja a kint loholó óriási városnak, aki nézte, figyelte, érezte Bécset, utánarohant embereinek és rájuk szólt egy utcasarkon vagy kirakat előtt, kávéházban vagy színházban: Pardon, szabad egy pillanatra! És már lefényképezte, lerajzolta őket, beleskiccelte csodálatos agyának valamelyik barázdájába egész emberi mivoltukat s azután otthon, mikor elült a szerkesztőség lázas munkája, szépen előhivogatta a hadigazdagot, a gyönyörökért lihegő asszonyokat, a háború lecsúszott nyomorultjait, a szemfüles ujságírókat, az életért, sikerért vergődő írókat, a nagyváros emberkopóit, a tőzsde hiénáit, ezerféle embert, mozaikszemeit az utcán hullámzó emberbolynak. Mindig a várost, a mát írta, kegyetlenül, ostorozó szatírával, fölényes gúnnyal és zokogó szívvel.