A felhők kapitánya [antikvár]

Részlet a könyvből: Az ő nemesi portájuk volt a legszebb Alvincen. Zömök téglaoszlopok között korhadt léckerítése, örökké kitárt nagy kapuja, az udvarra vivő út szélén a ragyogó pirosvirágú japonikabokrok édes kacagása egyik legkedvesebb emlékem. A bokrok mintha táncoltak volna s csak azért nem tudtak az udvarra pöndörödni, mert minden sornak a végében egy-egy mállott, szürke, szigorú római katonaszobor állt magas oszlopon. A földből ásták ki őket, mikor a kúriát építették. Ezek fékezték meg a bájos japonikákat, de a piros nevetésüket nem tudták elfojtani. A jobboldali katona csaknem a kúria sarkán őrködött. A nagy épület feketezsindelyes emeletes tetejével, szürkére bágyadt zöld zsalugátereivel és a közepe táján a pincelejárat fölé emelt szőllőbefutotta zárt verandájával már olyan hideg volt, akár őrzője, a római kővitéz. És titokzatos! A szőllőindák közül ijedt, tiszta szemek meredtek az érkezőre: a veranda üvegszemei. A ház előtt önérzetesen, féllábon ugrált egy szelíd holló, közben vartyogott valamit: jóbarát, jóbarát! A titokzatosság igazán csak úgy estefelé bontakozott ki. A maros felől ködgomolyagok másztak a borbereki dombokra. És egyik hegyről a másikra léptek lapulva, kinyujtott lábbal. Mire jól megnézte őket az ember, már ráhasaltak az égre. A kutyák pedig rekedten vonítottak. Késő, hideg éjjel néha felüvöltött valaki a falu szélén. Ilyenkor Juon, a ház egyetlen cseléde vacogó foggal mormolt valamit: a prikulics. És iszkolt befelé.