A felnőttek hazug élete [antikvár]

1. Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok. Csak úgy odapörkölte, fojtott hangon, abban a lakásban, amit a szüleim mindjárt az esküvőjük után vettek a Rione Altón, a San Giacomo dei Capri legtetején. Ez volt az a pillanat, amikor minden megdermedt köröttem: Nápoly terei, a jeges február kékes fénye, meg ez a mondat is. Én viszont tovasiklottam, elsiklok most is e sorok felett, amelyekből mintha egy történet kéredzkedne elő, ám csupa ordas nagy semmik tátongnak mögöttük; semmi nincs, ami az enyém lehetne, ami egyáltalán elkezdődött vagy befejeződött volna, legfeljebb egy gubancos csomó, és senki, még e sorok írója sem tudja jelen pillanatban, hogy ott van-e benne egy történet magva, vagy pusztán megváltás nélküli, kusza fájdalom az egész. 2. Imádtam apámat, elragadó ember volt. Finom modora oly tökéletes összhangban állt nyurgaságával, hogy egy számmal nagyobbnak tűnt az öltözéke, ez pedig, legalábbis az én szememben, utánozhatatlan eleganciát kölcsönzött neki. Arcának finom harmóniáját sem a hosszú szempillák alatt mélyen megülő szempár, sem a mesterien ívelt orr, sem a durcás ajak nem dúlhatta szét. Bármilyen hangulatban volt is egyikünk vagy másikunk, mindig vidáman szólt hozzám, és csak akkor vonult vissza a szobájába - a tanulmányaihoz -, ha sikerült megnevettetnie. Leginkább a hajammal szeretett elbabrálni, ám hogy mikor kezdett rajongani érte,