A felolvasó [antikvár]

Részlet a könyvből: Tizenöt éves koromban sárgaságot kaptam. A betegség ősszel tört rám, és tavaszra szűnt meg. Minél hidegebb lett az idő, és minél rövidebbek lettek a napok az óesztendőben, annál inkább legyengültem. Állapotomban csak az új év hozott javulást. Enyhe volt a január, és anyám az erkélyen ágyazott meg számomra. Néztem az eget, a napot, a felhőket, és hallgattam az udvarban játszadozó gyerekek zsivaját. Az egyik februári estén feketerigó füttyét is hallottam. Első utam a Blumenstrasséról, ahol egy századfordulón épült, hatalmas ház második emeletén laktunk, a Bahnhofstrasséra vezetett. Októberben, az egyik hétfői napon, az iskolából hazafelé menet itt kezdtem el hányni. Már napok óta gyenge voltam, annyira gyenge, mint még soha életemben. Minden lépés nagy erőfeszítésembe került. Odahaza vagy az iskolában valahányszor lépcsőn kellett fölmennem, alig bírt el a lábam. Enni sem tudtam. Ha éhesen ültem is asztalhoz, hamarosan émelygés fogott el. Reggelente kiszáradt szájjal ébredtem, s olyan érzésem volt, hogy belső szerveim elnehezülten és rosszul helyezkednek el a testemben. Szégyelltem, hogy ennyire gyenge vagyok. Különösen röstelkedtem a hányás miatt. Ilyesmi sem fordult elő velem soha életemben. Teli lett a szám, megpróbáltam nyelni, egymáshoz préseltem az ajkaimat, tenyerem a számra szorítottam, de hiába: a hányás az ujjaim között lövellt ki a számból. A házfalnak támaszkodtam, lábam előtt láttam a hányadékot, és fehér nyálat öklendeztem.