A firenzei gyémánt [antikvár]

BÉCS, 1918 Azért ír naplót, hogy feledje a múltat, és azért is, hogy felidézze. Azért ír, hogy emlékezzen István csókjának ízére és a nevetésére, és azért, hogy nyoma maradjon az egymásnak tett eskünek, amely annak ellenére valós volt, hogy nem Isten előtt tették. Azért ír, hogy elfeledje a tragikus véget, hogy eltörölje a menekülés emlékeit a gyerekekkel, és azt, hogy magára hagyta Istvánt, akinek egyedül kellett szembenéznie a felhergelt csőcselékkel. Gyorsan és kapkodva ír, nem azért veti papírra a gondolatait, hogy majd újraolvassa őket, nem ezek a szavak hivatottak dokumentálni egy korszak végét, egy birodalom bukását és egy szerelem elvesztését. Csak magának ír, csak a pillanatnak ezen a kora reggeli órán, amikor még mindenki alszik a kastélyban. A gondolatai István felé szállnak, és a gyermek felé, akit a szíve alatt hord. A lány keze megremeg írás közben, amikor a szobája előtt lépteket hall. Az első gondolata, hogy itt vannak a lázadók. Heves szívdobogással szorítja kebléhez a naplót. Fény szűrődik a helyiségbe, és egy csizmás láb sarka koppan a padlón. A lány úgy szorítja magához a könyvet, mintha István emléke meg tudná védeni. Eljött a pillanat, gondolja. Ezúttal nem menekülhet. Egy sovány alak lép a szobába, a háta mögül beszüremlő halvány fény miatt nem lehet kivenni az arcvonásait. Miközben a férfi közelít, a szájához emeli az ujját, így jelzi, hogy maradjanak csendben. -Mennünk kell! - mondja határozottan az ismerős