A föld [antikvár]

A FÖLD PODGORE falu kellős közepén, a dombon, az öreg szilfák lombjai között új templom fehérlett. Körülötte a pázsiton gyü-iekezett a falu ijnneplőbe öltözött népe. Megkondult a harang, bársonyos hangja végighullámzott a falu fölött és betöltötte az egész környéket. A templomból már kihozták az egyházi lobogókat és áldást várva, meghajtották. Az ezüstszövésű stólába öltözött lelkész megindult, utána a nép tarka sokasága, lefelé a dombon. A hosszú menet beleolvadt a falu viruló zöldjébe. Nemsokára már a falu szélén látszottak a rózsaszínű selyem templomi zászlók, kikanyarodtak az országútra, vezetve a parasztok hosszú menetét. A tarka ruhába öltözött sokaság mintha virággal hintette volna tele a szürke országutat. A nap sugarai villódzva játszottak a színes ruhákon. György napja utáni első vasárnap volt. Két hónapja nem esett már eső, Podgore lakói esőért könyörögni vonultak a mezőre. A harang zengett, mint reggel. Az országúton hömpölygött a menet, a végéhez egyre csatlakoztak még, elkésett asszonyok és gyermekek. A pap lassan lépdelt, vontatottan énekelte az imát. A sekrestyés, kezében a nyitott könyvvel, fuldokló hangon kísérte. A zászlók lágyan lengedezve úsztak a levegőben, mintha láthatatlan angyalok szállnának a menet előtt. Az út szélén a friss vetések a hosszú szárazságtól elbágyadva, reménykedve várták a gazdák buzgó imájának eredményét, akik hajadonfőtt meneteltek papjuk nyomában. A tavasz még csak most kezdődött. Az út mentén, az árokban és a fák alatt még ott hevertek a húsvéti pirostojások héjai. A nyár még messze volt, még remélhettek. Egy kiadós esőtől egyszeriben minden feléledne. Néhány nap alatt a búza kalászbaszökkenne, minden feléledne.