A földalatti folyó I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből:Mintha egy hosszúra széthúzott fekete harmonika futna a saját kiszaladt lélegzete után, úgy nyargal zötyögő, fogyó szusszal a vonat. Ugrál, kanyarog, fütyül kopott, kilyukadt sírással, tekerőzik végleg kinyúlva, egyre hiábavalóbban a reménytelenségben, hogy a vége utólérheti az elejét; zakatol fulladozó, kergetett erőlködéssel. A kupék falai mozognak, szét-széttolódnak egymáson, mint a ferülő skatulyaoldalak, az ablakok járnak a keretekben, járnak és zörögnek, egyszerre akar szétesni minden és összehúzódni; zakatol, erőlködik és mozog minden: valamit akar, ami nem tud megtörténni. Rázza az embereket, akik együtt mozognak vele és mennek valami felé; pedig egyhelyben ülnek, - távolodásuk a távolsággal, amiért mindez van, annyi, hogy visszafelé fut minden, amit elhagyni látnak. És fut, fut visszafelé, fut és nem fogy el a kipergett erejű, üres, mozdíthatatlanul heverő nyár-sárga táj; ernyedt, asszú közönyén egy hernyó útjának csillogó nyáladék-nyoma csupán a sínek csupasz, megforrósodott, szikrázó vaspárja.Elnyílt szemmel, lüktető ingerültséggel és tehetetlenül nézi Nella a tájat. Félrefordított fejét mereven a kupé folyosójának ablaka felé tartja, olyan egyenesen ül, mint egy egyiptomi relief. Óvakodik tőle, hogy csak egy mozdulatot is tegyen, mozdulatlansága még a ruhájára is vigyáz: hozzá ne érjen az anyósához, aki mellette ül.