A föltámadó Szentföld [antikvár]

Hol, mikor kezdődik az út a Szentföld felé? Ott-e, amikor szárnyára kap a lihegő gőzös és kiragad a hétköznap zürös zsivajából, hogy hegyen-völgyön, szoroson és tengeren át ünnepi tájakra leindítse fásulásig fáradt lelkedet? Akkor-e, amikor átlépsz az emberek vágta határon, hol a hatalom féltő fegyverei őrt állanak, hogy örökké farkasszemet nézzen ember az emberrel, testvér a testvérrel? Vagy talán már ott kezdődik a mi utunk a gyermeklélek első álmaiban, amikor kibontakozik képzeletünkben a Szentváros gyönyörű képe, megváltó messiások és zsoltáros királyok büszke székhelye? Mikor ifjúi hevüléssel keresed az utakat gyom és csalán között és hallani véled a próféták hangját a sivatagban: "Egyengessétek a pusztában az ösvényt Istenünknek!" Mikor pusztuló és vajudó világok között támolyogva új igék után kutatsz és szomjazó szived reátalál az ősi forrásra, "mert Ciónból indul a tan és az Ur igéje Jeruzsálemből?..." Az én szentföldi utazásom azon a szép tavaszi délelőttön vette kezdetét, amikor valóban azt hittem, bibliai látomás elevenedik meg előttem. Egy sudártermetű, bánatosszemű matróna keresett fel. Arcán Kelet minden szépsége, nemes fejét fehér kendő takarta szeliden, bal kezével hajlottfejű magas diófabotra támaszkodott. Igy mintázhatta a művész Ráchel ősanyánkat, aki keresi gyermekeit az efráthi uton... Bemutatkozott.