A főváros [antikvár]

Részlet a műből: Prológus Ott szalad egy disznó! Dávid de Vriend akkor látta meg, amikor kinyitotta a nappali ablakát, hogy tekintetével még egyszer végigpásztázza a teret, mielőtt egyszer s mindörökre elhagyja ezt a lakást. Nem volt az az érzelgős fajta. Hatvan évig lakott itt, hatvan évig ezt a teret látta az ablakából, és most lezárja ezt a fejezetet. Ennyi volt. Ez volt a kedvenc szavajárása - bármit mesélt, állított, mondott is, két-három mondat után az következett, hogy: „Ennyi volt." Számára ez a fordulat volt élete minden egyes momentumának, minden egyes szakaszának egyetlen legitim összefoglalása. A költöztetőcég már elszállította azt a néhány ingóságát, amit magával akart vinni az új lakásba. Ingóság - érdekes szó, de hidegen hagyta. Aztán jöttek a lomtalanítócég emberei, és elvittek mindent, nemcsak azt, ami mozdítható, hanem azt is, ami nem, mindent az utolsó szögig kitéptek, leszereltek, szétszedtek és elszállítottak, míg a lakás - ahogy mondani szokás - „seprűtiszta" nem lett. De Vriend főzött magának egy kávét, amíg még ott volt a tűzhely és a kávéfőző gép, nézte a szállítókat, és igyekezett nem a lábuk alatt lenni, még sokáig szorongatta a kezében az üres kávéscsészét, majd beledobta egy szemeteszsákba. Aztán a szállítók elmentek, a lakás üres volt. Seprűtiszta. Ennyi volt. Még egy utolsó pillantás az ablakból. Nem volt semmi odalent, amit ne ismert volna, és most el kellett költöznie - mert most más idők jártak -, és most meglátta tényleg: odalent egy disznó szalad! Brüsszel kellős közepén, a Sainte-Catherine negyedben. A rue de la Braie felől jöhetett, végigfutott az építkezés kerítése mellett, De 7