A fű magasra nő [antikvár]

Részlet a könyvből: Nincs szomorúbb, magányosabb szag a világon, mint a letaposott, nyári széna szaga egy esős novemberi délutánon, - gondolta Lydie Clarence. - Az utolsó villára valót is a taligára halmozta, aztán: a kis kocsit végigtolta a kétholdinyi peonia-ágyak mentén. Minden egyes növényt be kellett takarni szalmával. A vak és fehér téli álmot alvó kis barna gumókban tovább dolgozik az élet csodája. Lydie megfogta az üres taliga kiét rúdját, de nem indult rögtön visszafelé a fűzfák alatt. Tekintete elkalandozott a szalmával behintett mezőn, amely fölé az eső ezüstös lebegő függönyt font. Kissé megborzongott, mert bőrkabátjának gallérja nedves volt és kezeslábas munkaruhája iszaposan tapadt lábához. De nem ébredt tudatára semmiféle kényelmetlenségnek, annyira elfoglalta az a furcsa gondolat, amely éppen eszébe jutott. Lehetséges, hogy valaki féltékeny a tanyai állatokra? A gyümölcsöskertre, a földekre, a kert virágaira, amelyeket pedig ő hívott elő a földből? Féltékeny reájuk azért, mert minden évben újjászületnek? Lydie úgy találta, hogy lehetséges. Bármennyire szerette a mezőt, a kertet, a virágokat: keserű nehezteléssel gondolt reájuk, amiért nekik megadatott az, ami neki nem adatott meg.