A furcsa lány [antikvár]

Szerelmem, Sarolt — Ferdi fiam, fogd be a lovakat, be kék mennyi Sárvárrá. Messze tűnt gyerekkorom fogyó üzenetei közül ez az egyik máig maradó. Akkor még öregapám gazdálkodott az eló'döktól jussolt földeken, kemény kezében tartotta az ósi házban a családi törzs életét, fiakat, menyeket egy békességes akolban. Regulázott bennünket vékony nadrágu városi unokákat is, akiket a messze férjhez vitt lányai, vagy városba elszármazott fiai évről évre, nyárról nyárra elküldtek emberséget tanulni, kemény szót is fancsalodás nélkül érteni, amit nem parancsolnak, azt is megtenni, kitalálni a szántó-vető ember gondolatát, úgy, ahogyan kitalálja az évezredek óta engedelmeskedő jószág. Mindez természetes volt, magától értetődő, mint a kútágas nyikorgása, ha hajnalban itatáskor fel s alá rangatják az ostort, vagy hogy a galambok a dúc tetején egymás hátán egyensúlyoznak. Ferdi bátyám — csak évek múlva világosodott meg elmémben, hogy a Ferdi Ferdinándot jelent — zömök, sűrű ember volt, mindenhez értő, ezermester paraszt. Ha a mezőre indult, rengett alatta a föld. Sose kérdezte, miért kell befogni. Szó nélkül elővonta a szín alól a könnyű rövid szekeret, feszesre húzta a saroglya láncait, a szekér elejére feldobta a fonott üléskast, a kocsiderékba meg egy jó öl szénát. Öregapám szemére húzott kalapja alól szemlélte az elóTíészületeket, aztán sercintett egy hegyeset: — Dobj föl egy zsák búzát is — vetette oda kurtán, aztán befordult a házba. Ferdi bátyám csodálatosan tudott befogni. Először a bölcsebb, kezesebb pejt hozta ki, akasztotta a rúd mellé csak úgy. Aztán a hároméves vasderes táncolt ki vele az istállóajtón. A kantárt már a jászol előtt a fejére húzta, s az álladzószíjat keményen markolva kormányozta a rúgkapáló táltost. — Hó, hó, Csillag — csitította négy lábára a tűzesvé-rű paripát, de a szelíd hang csak csali volt, mert szúrós, Rózsa Sándor szemével el nem eresztette és Csülag jobb meggyőződése ellenére beállt a rúd mellé.