A glóriás asszony [antikvár]

A szomorú asszony víg percei. A domboshegyi kastély úrnője, Koltai Anna imádkozott. Nagyon mélyen belétemetkezett egy aranykapcsos imakönyvbe. Ez látszat volt csupán. Nem imádkozott. Sirt. Könnyei diszes szent könyv egy lapjára préselt vadrózsára hullottak. Ennek az igénytelen virágocskának látása fakasztotta a nő acélkék szeméből az érzés harmatcseppjeit. Hosszú percekig tartott, amig felszántotta a sós vizcseppeket. Könnyeit lassanként letörülve, ölébe bocsátotta kezeit. Most mereven a távol ködébe nézett. Elgondolkozott. Pedig soha sem jó, ha az ember mélyen elgondolkozik. Olyan mázsás suly nehezedik ilyenkor a szivire. Még a lélekzet is eláll. A park porondos utain léptek zaja lett hallható. A nyitott, vadszőllővel, folyondárral és vadrózsával befuttatott lugas előtt, ahol Anna ült, ősz szolga jelent meg. Ezüst tálcán levelet hozott.