A gonosz új arca [antikvár]

PROLÓGUS Az árnyékban megbúvó alak óvatosan a nyirkos falnak támasztotta a hátát, miközben fegyverét közelebb húzta a lábához. Kezei görcsösen markolták a rövidre vágott puska csövét. Rémülten levegő után kapkodott, próbált némi nyugalmat magára erőltetni, de ezekben a megrázó percekben már neki sem sikerült zihálását elfojtania. Kopott ingét vörösre festette az oldalából kibuggyanó vér, ami sehogyan sem akart csillapodni. Kezét erősen a sérülésre szorította és megpróbálta enyhíteni a vérzést. Nem sikerült. Megrémítette a helyzet, de nem félt. Rendőrök és vérebek lihegtek órák óta a sarkában. Atszáguldott a városon, majd az összetört autóját hátrahagyva sötét erdőkön és bűzös csatornákon keresztül menekült, de még most sem tudta felfogni, hogyan került ebbe az elhagyatott házba. Minden bizonnyal abban reménykedett, hogy a rendőrök nyomát vesztik. Természetesen öntelt ábránd volt. Legalább ötven rendőr vette körül a romos házat, és mindegyik arra várt, hogy végre kilépjen a rejtekhelyéről. De ő nem akart kimenni, pedig jól tudta, hogy ezt a játékot már nem játszhatja tovább. Életében először vesztett. Lábai megrogytak a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Az oldala egyre hevesebben lüktetett. Valamelyik buzgómó-csing zsaru telibe trafált!, gondolta, miközben a málló vakolatnak támaszkodott. Lassan a fertőző köpetektől mocskos