A gránátköves asszony [antikvár]

Részlet:Magda néni maga elé kötötte a kapocsfa tarisznyát és szedni kezdé a fehérneműt. Szive csak úgy repesett, miközben a szárító kötelek alatt bujkált, - mert hát mi az a most lehullott hó az asztalnemű és ágyczihák fehérségéhez képest? - Emberemlékezet óta mindig a legszebb idő volt, mihelyt a Lamprecht és fia" czég vászon-kincsét fehérítés végett kiaggatták. - No de nem is lehetett másként! Ez épp oly kiváltság, mint a hires császár-idő", jegyzé meg Magda néni ravasz hunyorítással, mert hát olyas valaki volt a háznál, ki az efféle káromlásokat" egyáltalában nem akarta hallani.Ma is a legpompásabb nyári lég lengette a nedves fehérnemű sorokat és a juliusi nap teljes erejét összpontositá az udvar hatalmas négyszögében. A fecskék megannyi aczélfényü nyilakként röpködtek a háztetőn át az udvarba; fészkeik a keleti szárny első emeletének faragott kövü ablakpárkányain függtek és senki se akadt, ki a csicsergő kékkabátos sereget zavarta volna, midőn a párkányokon pihentek. Nem űzte el onnét se emberi tekintet, se elriasztó kézmozdulat, mert ez oldalépületben soha se nyiltak az ablakok, a szobákat legfeljebb néhány órára szellőztették évenkint, aztán a nehéz selyemfüggönyök ismét lehullottak és nyugodtan engedték, hogy a nap kiszívja purhás szövetük utolsó szinmaradványát.