A grenoble-i gyors [antikvár]

A Gare de Lyon előtt, ahonnan a savoyai hegyekbe és a Cote D'Azur felé indulnak a vonatok, valóságos embertenger feketéllett még este nyolckor is. Az emberek nem bírták tovább a városban. A hőmérő higanya, mintha forralták volna, olyan őrjöngő tempóban emelkedett. Hiába döntötték magukba a hűsítő italok végtelen mennyiségét, a hőség újra meg újra hatalmába kerítette őket. A lakosság tehetősebb része még a nagy nemzeti ünnepet, a hagyományos július 14-ét sem várta meg, hanem amilyen gyorsan csak tudott, autón, vasúton vagy repülőgépen menekült Párizsból, az aszfaltozott utcákból, a benzinbűzös, gyárfüstös levegőből. A hegyekbe, a tengerpartra. Vadonatúj, rikító sárga bőrönddel a kezében, egy pocakos emberke tört magának utat a tömegben. Kockás, kissé kopott felöltője minduntalan lecsúszott a karjáról, belegabalyodott a lábába, úgy, hogy minden lépés után meg kellett állnia, ha nem akart elvágódni. Ilyen kényszerpihenők alkalmával mindig felbukkant egy-egy szemfüles hordár, aki minden áron segíteni akart az izzadó, szuszogó kis embernek. Ő azonban minden ilyen irányú kísérletet lekötelezően kedves mosollyal vert vissza, s miközben még jobban megmarkolta a táskáját, barátságosan tiltakozott: - Hagyja, barátom! Igazán nem érdemes. Nincs benne semmi. Pehely, merő pehely.