A gyermekrabló [antikvár]

JULES SUPERVIELLE Ötvennyolc éves. Ahogy fényképét nézzük: furcsa, tünődő-gunyoros mosoly az arcán; íróasztalánál ül, és az asztalt, kissé elmosódva, határozatlanná omolva fényük-árnyaik játékában, beborítják a tárgyak: könyvek, kéziratok, tintatartó, itatás; köztük egy kéz, váratlanul kiemelkedve; aztán fönt, a mosoly fölött a magas, nyugodt, tiszta homlok; és a háttérben, de meglepőm közel, egy pillanatra szinte a zsúfoltság hatását keltve, egy képből egy részlet, egy könyvespolc sarka, meg sejtelemszerűen egy szoborfej. Véletlen volna csupán, vagy a fényképész értelmes és szolgálatkész művészete? - mélyen jellemzőnek érezzük ezt a képet. Van benne valami nemes, a szerencsés hangulatokban fogant portrékra emlékeztető hitelesség. Van író, akit igazán csak mestersége szerszámai és jelképei között tudunk elképzelni. Van, akit egy fintor, egy tekintet, egy póz fejez ki legjobban. Supervielle-re ez a legjellemzőbb: ahogyan a tárgyak feléje simulnak, elborítják, ontani kezdik légkörüket a mosolyára; az író közelében kiszabadulnak kényszerű határaik közül s fölforgatják azt a hallgatólagosan elismert sorrendet, amelybe az ember önzés, hasznosság, fontosság és más hasonló szempontok szerint illeszti be őket...