A háború utolsó esztendeje [antikvár]

ELSŐ RÉSZ 1. FEJEZET Los Angeles, 2010 Egy tolvajnak köszönhetem, hogy megtaláltam az egyetlen embert, akit látnom kellett, mielőtt meghalok. Ha Ágnes nem tör be az elmémbe, hogy találomra lopkodjon az emlékeimből, nem lettem volna hirtelen ilyen feledékeny, és akkor Teddy soha nem lep meg egy iPaddel a születésnapomra, hogy a naptáram, a címjegyzékem és a képeim egy helyen lehessenek. Az iPad nélkül soha nem jöttem volna rá, hogy az ember könnyedén megkereshet valakit, aki már hat évtizede eltűnt az életéből. Bele sem merek gondolni, hány év telt el azóta, hogy bárki előtt utoljára hangosan kiejtettem Mariko nevét. Ám amint megtudtam, hogy Ágnes nemcsak velem marad, de lassan megfoszt majd önmagamtól, egyszerűen képtelen voltam szabadulni gyerekkori barátom emlékétől. Előlépett abból a rejtett kis zugból, ahová a legrégebbi emlékeink fészkelik be magukat, és többé nem eresztett. Úgy tűnik, a régi, legkedvesebb emlékeimre Ágnes egyelőre nem tudja rátenni a kezét, de tisztában vagyok azzal, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Lassan életem minden pillanatát ellopja majd. A tolvaj felfedi a régi emlékeket - jókat és rosszakat egyaránt -, és felemészti őket, ahogy a szürkület fokozatosan elnyeli a napfényt. De Mariko emléke egyelőre még csak az enyém. Az orvos azt mondta, az Alzheimer-kór végül majd a halálomat okozza. Furcsa érzés, amikor az ember ilyen letaglózó diagnózist kap, pedig nem érez semmi fájdalmat. Inkább olyan, mintha egy enyveskezű vendég lakna a házamban, aki titokban mindent elcsen.