A hal [antikvár]

Lapjai / lapélei foltosak
Volt egyszer egy mese A halászról meg a feleségéről. Günter Grass, korunk német és európai irodalmának kétségkívül egyik legjelentősebb írója is írt egy mesét, a régi parafrázisát, a Halról, a nagyravágyó asszonyról meg az ő férjéről. De az ő meséje nem csak egy asszonyról s nem csak egy férfiról szól, hanem valamennyiünkről mesél, rólunk és értünk, Európa keleti részéről, a zord keleti- és balti-tengeri partvidékről, Gdanskról és Gdyniáról, Wismarról és Rostockról, Hamburgról és Kasubiáról meg Pomerániáról, Mecklenburgról és a lengyel síkságról, poroszokról, pomorjánokról, lengyelekről, germánokról és gótokról, fejedelmeikről és királyaikról, szentjeikről és vértanúikról, lengyel munkásokról és német értelmiségiekről, hamburgi szajhákról és berlini emancipált nő-szörnyetegekről. Így hát nem túlzás azt mondani, hogy Grass ebben a könyvében mítoszt is teremt, olyant, amilyent - szemben a Földközi-tenger népeinek mítoszaival - eddig még nem írtak meg: megteremti a Keleti-tenger mentén élő népek mítoszát is. Ez a mítosz és a valódi történelem, a kőkorszak és a legújabb történelem fonódik össze, forr és kavarog ebben a könyvben, rendkívüli regényírói technikával, ritka leleménnyel és zsenialitással sodorva egybe a millió szálat. S éppen ezért A Hal nem szokványos regény, nincs főhőse, nincs lineáris cselekménye, csak megtörténnek benne a dolgok, mint az életben, mint a történelemben, egymástól látszólag függetlenül, mégis szoros szorításban. Szép, felemelő, nagyszerű dolgok: szerelmek, csodás evészetek, gyermekek és műalkotások születése, utazások és győztes csaták s a borzalmak és szörnyűségek: halál, éhínség, kolera és rettegés, zűrzavaros érzelmek és szörnyű gyilkosságok. Mert Grass meséje igaz mese - igazabb, mint maga a valóság.