A hazatérés legendája [antikvár]

1. Előhang Ezt a földet jókedvében teremtette az Isten. Teremtett rá égbe szökő hegyeket, lankás dombokat, és végtelennek tűnő mezőket. A hegyeket a peremen helyezte el, úgy, hogy a belső rész csaknem zárt legyen. Szűk hegyszorosok vezettek át a felhőkbe burkolózó csúcsok között. Némelyik annyira szűk volt, hogy két ember már nem fért el benne egymás mellett. A hegyekben dús vizű folyók eredtek. Először úgy gondolta, hogy ilyen gyönyörű helyhez tenger is dukál. Teremtett hát tengert is a Tündérkert közepébe. Nem sós vizűt, mint amit máshová, hanem olyat, melynek édes a vize és ember, állat, kedvére olthatja szomját belőle. A tenger a hegyek lábát mosta, de nem sokáig maradt meg. A tikkasztó nyarak megtették hatásukat, a tenger lassan elkezdett fogyni, zsugorodni, és végül csak egy hosszúkás tó maradt belőle, melynek át lehetett látni az egyik partjáról a másikra. A tenger eltűnésének legjobban a folyók örültek. így már kedvükre kanyaroghattak a síkságon. Két hatalmas folyó öntözte a mezőket. Az egyik napnyugat felől jött, kékes színű volt a vize, a másik napkelet felől ereszkedett le a hegyekből. Amint leért, szeszélyesen kanyargott a síkon. A vize olyan volt, mint az aranyló leányhaj. A két folyó a déli hegyek karéja előtt egyesült. Vizük nehezen keveredett, hosszan futottak egymás mellett, mire végre egymásba olvadtak. Ha eljött a tavasz és a hegyekben olvadni kezdett a hó, a folyók megduzzadtak és kiléptek medrükből. A napnyugat felől özönlő víz, a tündérkert napnyugati felét borította el. Olyan lett a táj, mintha egy hatalmas csillogó dunna alá bújt volna. A hegyek is elcsodálkoztak a látványon, pedig évenként többször is láttak ilyet. A napkelet felől jövő folyó a tündérkert másik felén terült szét. Mintha csak az Isten által teremtett tenger tért volna vissza. A mindenütt csillogó vizet vízimadarak felhői lepték el, mert a halban dús vizek bőséges táplálékot adtak.