A hetedik nővér története [antikvár]

Első fejezet Pontosan emlékszem, hol voltam, és mit csináltam, amikor láttam az apámat meghalni. A körülmények hasonlóak voltak a mostanihoz: a házunk körül futó veranda fakorlátjának támaszkodtam, és a szőlőszedőket néztem, amint lassan araszoltak az idei gazdag terméstől roskadozó szőlőtőkék sorai között húzódó szűkös ösvényeken. Épp el akartam indulni lefelé a lépcsőn, hogy csatlakozzam hozzájuk, amikor a szemem sarkából észrevettem,, hogy apám termetes alakja egyszer csak eltűnik a látóteremből. Először azt hittem, letérdelt, hogy összeszedje a földre hullott szőlőfürtöket - gyűlölte a pazarlást, amit a skót, presbiteriánus értékrendű szülei számlájára írt -, de azután arra lettem figyelmes, hogy a közelében lévő szőlőszedők futva indulnak felé. A verandától jó száz métert kellett rohannom, és mire odaértem hozzá, valaki már feltépte az ingét, és szívmasszázzsal meg szájon át lélegeztetéssel próbálta újraéleszteni, miközben egy másik ember a mentőt hívta. A mentő húsz perc múlva érkezett meg. A viaszos arcszínét látva már akkor tudtam, amikor a hordágyra tették, hogy soha többé nem fogom hallani mély, öblös hangját, amely olyan méltóságteljes volt, mégis pillanatok alatt rekedtes nevetéssé tudott változni. Miközben könnyek gördültek végig az arcomon, gyengéden megcsókoltam vöröses, napszítta orcáját, elmondtam neki, hogy szeretem, és elbúcsúztam tőle. Visszatekintve egészen szürreálisnak tetszik ez a szörnyű tapasztalat képtelen voltam felfogni, ahogy az egyik pillanatban még tele volt élettel, a másikban pedig nos, pusztán egy üres, élettelen test maradt belőle. Miután hónapok óta szenvedett mellkasi fájdalmaktól, miközben úgy tett, mintha emésztési problémái lennének, végre si-