A hiányzó test [antikvár]

Részlet: "Az elutazásom előtti héten minden nap elindultam, hogy újra feltérképezzem a várost. A házak, az utcák és a terek a legszebb arcukat mutatták, mintegy kitöltve a bennem keletkező űrt. Egyszerre ürült és telítődött valami mással. Egyszerre sorakoztak fel a múlt eseményei, áradt az érzés, aztán mint a biciklikerék, átfordult, és már nem kérdezősködött, mit is akartam. Haladt velem előre. Gorán azt mondta, reméli, majd egyszer belátom, hogy maradhattam volna. Mert egy életen át nem lehet menekülni. Ő tudja, mert ugyanezt csinálta. A házak úgy magasodtak fölém, mintha óriások lennének. A lehúzott redőnyök mögül leskelődtek, de a szemük mozdulatlan maradt. Ahogy eveztem az utcákon át, elfogott a kétség, vajon volt-e valaha bárkihez több közöm, mint ezekhez a téglákhoz. Az évek során, ha változtak is, mégis stabilak maradtak. A tér volt az életemben az egyetlen meghatározó közeg. Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani. Persze fájdalmas belátás volt ez, mert így megint kívülre kerültem. A kirakatokban masírozó, meglesett alakot nehezen azonosítottam magammal, pedig addigra már tudnom kellett volna, kép és test valahol a végtelenben összeérnek. De szerettem azt hinni, elkülöníthető vagyok, hogy a kép csak egy másolat, tükröződés, és ha választani kell kettőnk közül, én vagyok az igazi, a valóságosabb."