A hit gémeskútja [antikvár]

I. Hívatían vendég A kis Bence honnan is tudhatta volna, mi az, hogy haldoklás. A hároméves gyermek csak nyúzta Anyját, hogy ő is látni szeretné a súlyos beteg apját. Egyszer-kétszer anyja magával vitte a klinikára. Bence csodálkozott, hogy frissen operált apjának játsz^ani volt kedve az ágyon. Éppen játszani, — vele. Viszont nem értette, miért adott át néhány aranyfogat anyjának e szavak kíséretében: — Kipiszkáltam őket, jó lesz a temetésre. Anyja igyekezett elhárítani, de elvette apjától. Bencének feltűnt, hog)'^ azok az aranyfogak nem tömörek, nem is néztek ki valójában fogaknak, csak kicsiny gyúszűknek. Hogyan lehetett enni velük? Arról pedig végképp nem volt fogalma, ezeknek mi köze van egy esetleges temetéshez; egyszerűen a csereberéhez. Jóllehet látott már papírpénzt halomszámra, mégis sokszor hangoztattak valamit a nagyok, hogy ezek semmit sem érnek. Sokszor emlegettek valamilyen ismeretlen szót: inf áció; de nem bírta megfejteni a szavak rejtélyes vará2»át, különösen összerakni a dolgokat. Hiszen a halál tényét is nagyon egyszerűen fogta fel — hallotta emlegetni többször a családban a háború után, tudta, hogy bár az már elmúlt valamiképpen, sőt azt is, 1946 van; de mint magányos gyermek, megbékélt vele, mintha az élet természetes velejárójaként, állapotaként mindig ott ólálkodna a felnőttek köriil. Ám a kifejezésnek még nem volt súlya Bence előtt. S ha megtörténik az a bizonyos valami, az csupán látszólagos, mintha ablaküvegen keresztül látnánk továbbra is szerettünket. De hogy az aranyfogaknak vajon mi közük a temetéshez?