A hű folyó [antikvár]

Részlet a könyvből:Ismét erőre kapott a hideg és a kín. Az egyik belső részeit marcangolta, a másik mintha minduntalan bárddal hasogatta volna fejét. Jobb csípőjében szakadatlanul lüktetett a fájdalom, mintha vashorgot rángattak volna belőle kifelé. Egészséges testnek ismeretlen, felfoghatatlan tűz futkosott végig újra meg újra a hátán, s tarka csillagokkal tele sötétség vakította szemét. A sebesült szorosabban húzta magára bekecsét, melyet még nappal, a folyóparti bozótban tépett le egy megölt orosz katonáról. Mezítelen lábát, véres csípőjét egyre beljebb nyomta a máglyába rakott hullák közé, azt a két testet keresve, melyek az éjjel vérző sebeikkel melengették, s üvöltő jajgatásukkal halálos álmából felébresztették az élet kegyelmébe. De az a kettő már elcsendesedett, kihűlt s undok volt, mint a véres tarlóval borított föld. Keze és lába a még élő testek melegét kereste, de mindenütt csak csúszós, ázott hullákra talált.Felemelte fejét.Látóérzéke felfogta, amit átélt, az új történést, amit lélekben végigszenvedett. Néhány százan feküdtek ott, fehér halmot alkotva a reggeli szürkületben, akiket, mikor sebeiktől elhullottak, az ellenség vezére, a nemrég még összeesküvő honfitárs parancsára megöltek; a cári katonák utolsó rongyaikat is letépték róluk, szuronyaikkal ide-oda hányták, a tiszti kard tízszer is keresztülszúrta testüket, fejüket a homlokukhoz szorított puskacső golyója szaggatta széjjel, s végül Czengiery száguldó ágyúinak kerekei tiporták össze őket.