A hűség árvája [antikvár]

FOGÉKONY HIÁNY Istenem, segíts kinyitni a lelkemet, hogy utánaeredhessek a Mamának! Strand, jóleső napfény, kiégett fűtől dagadó, lepusztult karóktól meredező parkrész. Ott vagy, Anyu! Hol vagy? Sietek hozzád a kórházba. Gondolatban lebegni már tudok, de hova? Épp ezért vak az ember, mert nem tud visszamenni nyitott szemmel oda, ami már nincs, de egyszer azért volt, sőt még mindig van, csak másképp: elalgásodva az édesvizű szívekben, az örök elmúlásba zárva. Ahogy eggyé válik a nyálkás, iszapos alga a szétrohadt stéggel, mely sohasem szeli át az összement tavat. De nekiindulok, ennek ellenére is megpróbálom. Hol lehet a hiba? Miért nincs látásom, hogy végre felderüljön az arcod, Mama? Ott a zöld Fa spray - arra jól emlékszem a köntösöd homályában: sajátos mozdulattal magadhoz szorítod a budaörsi pékbolt tipikusan puha kenyerét, és megszeled. Minden a legnagyobb elátkozottságban hervadt, és az a zombi, barbár sivárság mindent tönkretett, mint a penészes víz az öreg, roskatag falakat. A kisház egy emésztőgödör fölött helyezkedett el, ezért a wc-n keresztül jártak be hozzánk a patkányok. Péter pilleszékkel kergette őket. Nyáron a körudvar vigasztalan hőségében a proli családok jól behúzódhattak a nap bántó sugarai elől a hűs, nyirkos szobákba, ahol legfeljebb csak egerek voltak, és félig megkezdett sör, fekete poros táskarádió, megrágott disznósajt, nemrég beszerelt gagyi vizesblokk