A janicsárok végnapjai [antikvár]

Részlet:Sivár, kietlen, barátságtalan vidék áll előttünk: a seleuciai üregek völgye. Igazán remetének való hely, mert az élő világra semmi sem emlékeztet benne, olyan az egész, mint egy nagy bedőlt sír, melynek zöldje a fenekére hullott. Minden, a mi a búskomolyságot neveli, a legsötétebb vallásos rögeszmék, a fekete babona rém képei; a világkerülő embergyűlölet átka látszanak nehéz öröklő ködként e tájon feküdni, melyen Isten balkeze működött, megszaggatva az óriás sziklákat, terméketlenséggel verve meg a földet, lakhatatlanná téve azt minden élő lény számára. Ritkán jön e tájra ember: minek is jönne, mit keresne itt? Semmi sem terem e helyen, a mi ember számára kedves. Még a vad sem ver itt magának állandó tanyát, csak forró nyaranta téved oda néha a rekkenő meleg elől futva egy-egy pusztai oroszlán, elfogott zsákmányát hozva oda elkölteni, s odább megy, ha jóllakott, tulajdon ordítása visszhangjával feleselve.