A kardok mezeje [antikvár]

Julius a nyitott ablaknál állt és a hispán dombokat nézte. A lenyugvó nap arannyal öntött el egy távoli ormot, amely ettől olyan lett, mintha egy fénysugár végén lebegne. Mögötte a beszélgetés hol felerősödött, hol elhalkult, de nem zavarta meg a gondolatait. Loncvirág illata érződött a szellőben, ami még jobban zavarta verejtékének csípős bűzét.Hosszú volt ez a nap. Amikor a kezét a szemére szorította, érezte, hogy sötét vízoszlopként emelkedik benne a kimerültség. A hadműveleti szobában tartózkodó emberek hangjába székek nyikorgása és térképek susogása elegyedett. Hány száz estét töltött az erőd emeletén ezekkel az emberekkel? Szokássá vált az összejövetel, mert megnyugtatta őket; még ha semmi megbeszélni való sem volt, akkor is összegyűltek ebben a szobában, hogy iszogassanak és beszélgessenek. Ez tartotta meg élőnek bennük Rómát, és időnként csaknem megfeledkeztek arról, hogy több mint négy éve nem látták az otthonukat.Juliust kezdetben annyira elborították a provincia problémái, hogy hónapokon át alig jutott eszébe Róma. Az idő repült, a Tizedik városokat épített a vadonban. A parti Valentiát mésszel, fával, festékkel úgy átalakították, hogy valósággal újjászületett. Utakat építettek, felfűzték rájuk a tájat, hidakkal nyitották meg a vad hegyeket a telepesek előtt. Julius elsöprő, eszeveszett energiával dolgozott, a kimerültséget kábítószernek használta, amellyel elfojtotta az emlékeket. Azután elaludt, és akkor eljött Cornelia. Az ilyen éjszakákon otthagyta verejtéktől ázott ágyát, és kilovagolt az őrszemekhez. Bejelentés nélkül bukkant elő a sötétből, amíg a Tizedik is olyan ideges és fáradt nem lett, mint ő.