A kék füzet/Csillag [antikvár]

A ködfátyolba burkolózott hold sápadt fénnyel öntötte el a világos északi égboltot. Két ladik úszott a tó vizén. Lenin az első ladik orrában ült, és szakadatlanul fürkészte a fehér homályba vesző távoli partot. Az járt az eszében, hogy ha ott a túlsó parton húzódó kaszálón nyugodt és biztonságos lesz a helyzet, elhozatja a feljegyzéseit tartalmazó kék füzetet, és befejezheti oly régóta égetően szükséges, rendkívül fontos brosúráját. Feszült figyelemmel fürkészett a ködös távolba, majd arra gondolt, hogy semmi értelme ennek a fürkészésnek, és végeredményben be is hunyhatná a szemét. Eddig ilyen gondolat nem fordult meg a fejében. Behunyta a szemét, és csak most figyelt fel az evezőtartó villák nyikorgására, a víz su-sogására, loccsanására, csak most érezte, hogy csónakban ül, a beláthatatlan, hatalmas ég alatt, amelyen a ritkás ködfátyolba burkolt kerek hold tempósan úszik el balra, egyre csak balra. Mély nyugalom ömlött el rajta, hosszú idő óta most először. Ügy érezte, mintha hosszú-hosszú hónapokon át mindig csak lélekszakadva futott volna, hol kifulladva, felfelé a kaptatón, hol meg meredek lejtőn lefelé, hogy alig tudott megállni. Házak, utcák, városok, országok, embertömegek maradtak el mögötte, és a sokféle különböző hangon, különbözőképpen elsuttogott forró szavak - oroszok és idegenek, pallérozottak és egyszerűek, keményen pattogóak és lágy csengésűek, kedvesek és gyűlöletesek - egymást kergették, összezsúfolódtak benne, és úgy csapkodták, mint futót a szemközt vágó szél. És most hirtelen megtorpant. Itt találta magát a világos égbolt alatt, a sötét vízen úszó kis ladikban. A szavak áradata, a felvillanó arcok sora megszakadt, meg-