A kék üteg [antikvár]

APAM Egy kisfiú elbeszélése Negyvennégy nyarán csak tízéves voltam. Elvégeztem a harmadik elemit, és akkortájt, nyáron, csak az éhség és a játék foglalkoztatott. Anyám még hajnalhasadás előtt nap mint nap elment aratni Frangopolhoz, bennünket hagyott aludni. Apámat majdnem négy esztendeje nem láttam, amióta a csendőrök sárga behívóval elküldték a háborúba. Pirkadatkor Niculae sírására ébredtem; az ablakra kapaszkodva kiáltozott anyám után. Éhségében sírt. Rendszerint este nem tudta megvárni az ételt, elaludt éhesen, fáradtan, mielőtt anyánk hazajött volna a mezőről. Még csak négyéves volt, és sehogy sem értette azt, amit én éppen abban az évben kezdtem megérteni. Ahogy felugrottam a szalmazsákról, kibontottam az ágy lábához tett kendőt. Abba csavarta be anyánk az ételünket, a fele puliszkát, amelyet ki tudja, mikor készített, talán még az éjszaka, indulás előtt; a másik felét elvitte magának. Törtem a még meleg puliszkából egy darabot, nem túlságosan nagyot, hogy ebédre is maradjon, és el-csitítottam vele Niculaét. Azután kézen fogtam és kimentünk az udvarra, a napra. Volt ott egy eperfánk, még apánk ültette, amikor velünk volt. Azon a nyáron azonban nem hajtott ki, száraz, görcsös maradt, árnyékot sem vetett; a verebek sem szálltak már rá. Mégis, a reggeli hüvösségben, szokás szerint megálltunk alatta, s vártuk a napkeltét. Amint megszimatolt, odafutott Pirjol is, a kutyánk. Hasra feküdt előttünk, ragyogó szemmel figyelte a falatozó Niculaét. Olykor elvesztette önuralmát, nekiugrott Niculaénak, a levegőbe kapott a szája előtt, csattogtatta a fogait, és nagyokat nyelt, amikor az a szájához emelte a puliszkát. Nem aggódtam, akár egyedül is hagyhattam volna Niculaét; a kutya semmi áron nem vette volna ki az ételt a kezéből. Amikor Niculaét elfogta a szánalom, felém fordulva kérlelt: l; i'l H