A keleti szél harcosai [antikvár]

ELŐSZÓ Nagyszabású vállalkozásunk második kötetében szinte teljesen ismeretlen vizekre evezünk. Hiszen amíg a szkíta-turáni ősidők mondái, regéi közt olyan ismerős, a magyar fülnek is kedvesen hangzó történetekkel találkozhattunk, mint Nimród király históriája, Hunor és Magor regéje, az Égigérő fa mondája, addig ez a kötet a hazai olvasó számára jószerivel ismeretlen történeteket tartogat. Míg Atilla nagykirály hun népeit a magyar-székely hagyomány meg-kérdőjelezhetetlenül a magyarok rokonainak, az eleinknek tekinti, az Árpád-házi királyokat pedig Atüla és a hun fejedelmi család egyenes ági leszármazottjainak, addig a hun őstörténelemről, a keleti hunokról évszázadokon át semmit nem tudtak szittya eredetükre oly büszke őseink. Hogyan lehetséges ez? A Kínai Birodalom határvidékén, Ordosban, a Sárga-folyó vidékén és a nagy faltól északra élő, hol hiung-nvként, hol hien-jiiként, hol pedig más neveken számontartott lovas nomád törzsekről a művelt Nyugat ma sem tudna semmit, ha a kínaiak nem jegyezték volna fel évezredekig tartó, szakadatlan háborúskodásaikat. A történettudomány csak az utóbbi egymásfél évszázadban jutott arra a mind bizonyosabb feltételezésre, majd következtetésre, hogy e nomád törzsek a hunok ősei voltak. A távoli keleti pusztákon jött létre a hunok első világbirodalma, és noha történetük csak töredezetten, ellenségeik, a kínaiak feljegyzéseiből maradt fenn, ezekből a leírásokból is epikus ívű, lenyűgöző história bontakozik ki. Tanulságos és felemelő érzés ezeket a krónikákat tanulmányozni. A kínai nép emlékezetének kezdete is a mesék, mítoszok ködébe vész, emberfeletti héroszok, a természet erőit megzabolázó és az embereket a hétköznapi élet fortélyaira megtanító istenségek, vad, vérszomjú nomád népek bukkannak fel ezekben a történetekben. Közelebb jutva az írásbeliség korához, a fennmaradt kínai krónikákban ismeretlen eleinkről is