A képlátó [antikvár]

Ahogy az eleje végződött Azon az emlékezetes október végi napon a konyhában álltam és hagymát vágtam. Hálószobám ajtaja résnyire nyitva állt, épp csak annyira, hogy macskám szabadon ki-be járhasson rajta és halljam a 7 órás híreket. A szokásos mozdulattal a lábosba kotortam a hagymát a vágódeszkáról, mikor éreztem, testem egyszerre leválik akaratomról és függetleníti magát tőlem. Kezem leereszkedett a késsel és egy alvajáró elszántságával indultam a tévé felé. A képernyőn egy borzas hajú, elhanyagolt külsejű, valamivel a középkoron túl járó férfi mozdulatlan testét emelték ki egy sziklahasadékból. - Igen, ez ő - suttogtam magam elé önkívületben és a díványra rogytam. - Dietrich Wiener, a Képlátó. A bemondó monoton, kissé leereszkedő hangszínnel kísérte a képsorokat. - A ponferradai tűzoltók hosszú előkészületek után egy ismeretlen férfi holttestét emelték ki a boezai szurdok egyik hasadékából. A szerencsétlenül járt férfi valószínűleg hajléktalan volt és éjszakára szálláshelyet kereshetett magának, de mivel a környéket nem ismerte, ezért - Komplett hülyék vagytok - suttogtam magam elé sziszegve fogaim közt és mobilom után nyúltam. Két nappal később, reggel fél hétkor leszálltam a ponferradai vasútállomáson a vonatról és sántikálva a helyi rendőrőrs felé vettem utamat. Alvares Mendessel, a helyi rendőrkapitánnyal be- 5