A két sirály és más történetek [antikvár]

A két sirály A közmondás szerint mindenki csak egyszer hal meg. Ezen a véleményen vannak az orvosok is, de én nem hiszem el. Ne felejtsük, a halottak szempontjából ennek a kérdésnek semmi jelentősége sincs. Az ilyen vagy olyan eldöntése csak az élőknek fontos. Nem vitatkozom azon, hogy a szívünknek kedves, szeretett személy valóban csak egyszer zárja le örökre a szemét, egyszer temetik el, de nekem annyiban van léte a világnak, amennyiben jelenségei bennem jelentkeznek, amennyiben annak létezéséről én tudok. Márpedig én annyiszor élem át szeretteim halálát, ahányszor rájuk gondolok. Agytekervényeim csatornáiban, mint a hajdani katakombákban újabb és újabb rokont, barátot, ismerőst falazok be, és ők a sötét mélyből ismételten megjelennek előttem. Ahányszor találkozom velük, annyiszor élem át a halálukat. És nekem az a valóság, amit bennem a világ visszatükröz. A halál, a rettegett hóhér, minden ésszerűség, logika nélkül végzi munkáját. Lélek nélkül, gépiesen kaszál, vágja a rendet, nem törődik vele, hogy ki és mi az áldozat, nő-e az, vagy férfi, fiatal-e vagy öreg. Annak, aki elé kerül, elmetszi élete fonalát. Lehet, hogy egy kilencven évesről újra és újra megfeledkezik, ugyanakkor minden lelkiismeret-furdalás nélkül suhintja le a fiatal hajtásokat is. Nem egy még ki sem sarjadt, a látszat szintjéig sem emelkedett, és már eléri a végzete. A halál továbblép, új rendet vág. Én maradok, s ölembe hullnak a végzet sújtotta rokonok, barátok. Bennem újra élednek, hogy bennem újra meghaljanak. S ahogy öregszem,