A két zöld ász [antikvár]

Oly sok regényben olvastam, hogy valakinek egy jóságos arcz rémlik, a mint bölcsője fölé hajol. Korán elvesztett szülőjének arcza. Már három-négy éves is lehettem, mikor apám meghalt, még sem rémlik egyetlen vonása sem, legföljebb egy fényképről tudom magam elé idézni őt. Ezen az arczon azonban épen nem valami jóságos, gyöngéd kifejezés. 'Ha ostobának nem is illenék mondanom, minden esetre valami nagyon azonos ezzel. A feszély, hogy fényképező-gép előtt áll s annak kinyomata, hogy lehető egykedvűnek mutatkozzék e ténnyel szemben, mellyel szemben épen nem az. Voltakép nevetséget keltene, de hasonló tartás nem szokta ezt az érzést váltani ki, inkább holmi hasonló elfanyalodásfélét. Egész másféle képek rémlenek ebből a szoknyácskás időből s nem igen sok közük holmi meghatóval. Ilyes példának okáért. Két czinóberszínű kar, könyökig, a mint a mosóteknőben a lucskos, gőzölgő, émelyítő szennyest gyürcsöli s mögötte a barna konyhaasztal, melyen az ablak ráeső világa egy csomó, sorjába rakott kártya színeit teszi tarkábbá. És a czinóbervörös kar, lucsoktól csurognia kinyúl a teknőből, hogy elpenderítsen a kártyáktól, a miket összetépdesnék.