A ki örökké bujdosott [antikvár]

Részlet a könyvből: Az 1843-dik évi szeptember hónak egyik napján - meleg, csaknem nyári napon - három koldus ballagott a gradasáczi úton Kusetó felé Boszniában. Mindhárom öreg, rokkant férfiu. Bajuszuk és szakáluk ősz, arczuk tele redővel, termetük előrehajlott, - éhségnek, szomjnak, fáradtságnak, éveknek s tán sok szenvedésnek súlya alatt meggörnyedve. Ruhájuk szenny és foszlány, lábbelijük nincs, törökös nadrágjuk egykor kék, övük egykor sárga s mellényük egykor fehér lehetett. Fejük piszkos kendővel turbán módjára van bekötve. Fegyverük nincs, kezükben bot. Franczia nyelven beszélnek maguk között, keverve szláv és török szavakkal. Ha valamely török jön velük szemközt: azt török nyelven s keleti taglejtéssel üdvözlik. Különben szótlanok igen gyakran egymás közt is. A nap nyugvóra szállt, mire beérnek Kusetóba. Itt gondosan kérdezősködnek a hánok után, betekintenek háromba is s végre megtelepednek a harmadikban. Ez a Szávára néz s egy utczának vagy inkább marhacsapásnak közepén fekszik. Roskatag faépület, rozzant falakkal és tetővel. Mellette nyitott fészer falábakon, foszladozó nád és gallytető alatt. Itt telepednek le mind a hárman. Leülnek a porba és szemétbe.