A kigyó [antikvár]

Részlet a könyvből: Kelenföld után átmentem reggelizni az étkezőbe. Az egyik asztaltól utánamszóltak. Varró László volt a feleségével. - Mit üzensz Velencének? - s hellyel kínált az asztaluknál. Göndör fehér felhők tolongtak délnyugatról, a kivillanó, széles sugarak körülnyilazták Fehér vármegyét. A tavasznak még csak a fénye jött le. Durva szállásmester volt, letépte a tél szelíd kötéseit. A tavaszelő rideg évszak, acélba metszi a tájat s megöli az óvatos, téli haldoklókat. Minden fa magában áll, az átlátszó erdő mögött szinte az ember kezébe kívánkozik a formás domb s a biztos rajzú hegy. Ilyenkor üzen Olaszország. Az érces március kilép egy őskori sírboltból, vaskoronát visel, rövid kétélű kard van a kezében, ő a legolaszabb hónap. A napsugár ide-oda tekint, megvillan egy sírfedél, egy furulyás ifjú, egy hajladozó ciprus, megpendül egy bronzkard a földben. A hegytető csupa nárcisz, a hegyoldalban egy halott város porlad, a völgyben törpe szamarak ballagnak. Egy kétkerekű bronzkocsi jön értem, mosolyog a mandulaszemű kocsis, a tenger alól hajtott föl vékonylábú, izgatott lovaival. Mennem kell.