A kilencedik hullám [antikvár]

Egy átvirrasztott nyári éj. A kártya-asztal fölött Vidame, a francia udvar küldöttje, eltűnődve nézett angol házigazdájára. Már jó néhány órája ült együtt piquet mellett a két férfi, de egyikök sem mutathatott fel valamire való előnyt. Csak az utolsó két ütésnél mosolygott rá a szerencse a francia vendégre és ö mint finom, jómodoru udvaronc ezt az előnyt vélte alkalmasnak arra, hogy illedelmesen visszavonuljon a zöld asztaltól és végre megpendítse azt a tárgyat, amely mindenek felett érdekelte öt. Partnere, Sir Hugh Couirtenay, már jó ideje szótlan volt és komor. Merev tekintete a derengő hajnal első sugaraira irányult, melyek az ablakfüggönyön keresztül, gyönyörű világoskéken szűrődtek be a sárgás gyertyafényü szobába. Odakint a tengerről déli szél száguldott végig bömbölve a parton és neki-neki támadt a sziklán épült, borostyános falu várkastélyának; sikoltva, fütyülve tört meg a vastag kőfalakon, hogy a parti fenyvesben ismét uj erőre kapjon. Idebent azonban nyugalmas volt minden. A jól védett könyvtárszobában - melynek polcain végesvégig barna bőrkötésű könyvek állottak - alig-alig lobbant meg a négyágú gyertyatartóban egy-egy gyertyaláng. Két más gyertya már rövidre égett és csendes fénnyel világitotta be a pohárszéket, ahol egy sor borosüveg, hideg sült, gyümölcs és édes tészta terpeszkedett csábosán, a kristály üvegek és nehéz ezüstök viszfénye alatt.