A költő [antikvár]

Részlet a könyvből: Nagy tavaszi napsütésben fürdött az óriási udvar. Fehér, ragyogó sugarak cirógatták a vén diófa gyenge ágacskáit, melyeken halk, rejtelmes pattogások között apró rügyecskék bomladoztak. A kukoricagóré tetején egy fiu ült, mintha lovagolna. Aranyveres göndör haja, mintha a naptól meggyulladt volna, lobogni látszott. Végigtekintett a hatalmas udvaron, a kanyargó országúton, az egyenes jegenyeakácok most sarjadó lombján, a nagy, kék mezőn, mely feje fölött mint egy sátor terült el és melyen fehér felhőlovasok robogtak keresztül. A fiu ugy ült a deszkatetőn, mint egy király a trónján. A szél megborzolta dus, vörös haját, a nap átmelegitette testét, a csend különös álmokat vetített szeme elé. Álmokat, melyek a Lizi meséiből születtek. Álmokat, melyek nagy, bársonyos szárnyakon érkeztek és rászállottak a fiu homlokára, megérintették a szemét és érthetetlen suttogással elandalitották, vagy felzavarták lelkét...