A kúthelyi gyémánt [antikvár]

Első fejezet Látszólag gondtalanul lógáztuk a lábunkat az emeletnyi magasságban körbefutó, fémlapokkal borított rámpán, kibámulva a kétember-magasságú vasrácsos ablakokon, amelyeken túl úgy terült el az őrségi táj, mint egy óriás összegyűrt és eldobott papír zsebkendője. Nem gondolnám erőltetettnek a hasonlatot, mivel a környék hegyei között található különös alakú bemélyedést, árkot gyakran ma is úgy mutogatják a helyiek, mint az óriások sarkának, talpának, öklének a nyomát. Az itteniek némely furcsa alakú sziklát is a működésük következményének tulajdonítanak. S ha már itt tartunk, mint mondják, sárkányok tekintetében sem állnak rosszul. Tán meglepően hangzik, de az utolsó sárkányészlelés a huszadik század elején volt itt: Daskó András kúthelyi lakos találkozott sárkánnyal, saját szemével látta. A felsőteste jégfehér felhőbe volt burkolva, a farka a földet söpörte, és hatalmas vihart hozott magával. Nos, a szikrázó ellenfényben efféle látomásnak tűnt az egyébként harsogó zöld dombvidék, amely egy messzeségbe tűnő, kékperjés lápi mezőn lecövekelve pihente ki a földtörténeti viharok megpróbáltatásait. De csak addig, amíg ezt az egészet szét nem robbantotta apró szilánkokra