Bővebb ismertető
Nem sokkal azután, hogy beérünk a városba, a
síneken túl, közvetlenül a vasúti felüljáró végénél
áll az a nagy panelépület. A szalagház, kék erkélyekkel. Annak idején úgy neveztük: a kékerkélyes.
Lehet, hogy a helyiek ma is így hívják. Egyedül
árválkodik a Budapest felé vezető út jobb oldalán,
körülötte csupa nálánál kisebb és régebbi épület:
salakházakból álló lakónegyed, kicsit arrébb lelakatolt raktárak és elhagyatott üzemcsarnokok meg
falusias jellegű családi házak, amelyek utcára néző
ablakain már gyerekkoromban se húzták föl nappal se a redőnyt, a kőkerítéseken pedig soha nem
lehetett belátni. Csak a kutyák rázták a láncot, és
morogtak veszettül a vaslemezből készült kapuk
mögött.
Arrafelé jártam vívóedzésre. A lakótelepről indultam, a csupa beton paneldzsungelből, és alig
pár száz méter után, mihelyt átkeltem a teherautóktól, kamionoktól és dömperektől zajos főúton, a kékerkélyes mellett továbbhaladva egy
másik világban találtam magam. Félve-sietve
botorkáltam ezen a környéken. Idegen volt számomra, igyekeztem minél hamarabb magam
mögött hagyni.