A lábadozás ezüstje [antikvár]

Részlet a könyvből: Sarokerkélyek kora "mindent lejegyeztem mint egy Serenus Zeitblom nevű úr" Nagy Gáspár Stukkó Albin az ismeretlen hóesésben. Vagyis: inkább nem, illetve nem is az, vagy nem csak: a macskaköves, keskeny, kanyargós utcáktól szabdalt terület feketesége is, oldalt, vagy alul, ahol a fehérség egyszerre nyomtalanul elvész. A hegyre felvezető sikátor bejáratánál sűrűbb darab ismeretlenség. Mozgó, hullámzó alakzat, embernél másfélszer magasabb, két harmonizáló fókuszra mozog: ló és lovasa, közeledő. Stukkó Albin kilencvenöt esztendős korában, életében, megint, ezen az éjjelen. Nyergese lépésben, keményen tapos felém, szikár alakja néha meginog ültében. A csukott ablakon át nem hallom a patacsattogást, de tudom, hogy az egész várteret felveri. Köröskörül, azért, egyetlen ablakban sem gyullad fény. Én meg makacsul nem kapcsolom le. A nagy dolgozó két hatalmas ablaka a szoba egész hosszát a tér fölé dobja pedig, feltűnően, tudom. Egyszer már figyeltem kívülről, így, a sikátor torkolatából tüzeltem (tekintetemmel, csak, persze), errefelé. Akkor is csend, most is.