A láng fellobban [antikvár]

1 Nagyokat huppanva haladt a postakocsi. Négy ló feszült az istrángnak, hogy elhúzza a kátyús országúton. Recsegett a tengely, roppant a féder. Bizony, ócska jószág volt ez, még ha át is festették, s tekintély kedvéért cikornyás betűkkel rápingálták, hogy a császári és királyi postáé. Kocsisa káromkodva suhintott ostorával, ha valamelyik állat megbotlott az árofeszerű buktatókban. — Gyiii, a keservedet! Vágtázni kezdtek a lovak. Tajtékos hátukról savanyúillatú pára csapódott a nyitott ablakon át nézdegélő utasok arcába. — Lassítson, hé! összetörik itt minden! — kiáltott előre egy kövér kereskedőforma ember. Pillanatonként félve tekintett dülön-géző kosarára. Szomszédja, egy testes asszonyság, fel se rezzent, békésen szunyókált helyén. Álla dagadó keblét böködte ütemesen. Mellette fiatal anya ült, gyermeket hintáztatott ölében. Ez fel-felsírt, párnás öklével anyja arcát, keblét paskolta. Bármily tiszteletreméltó volt termetre-formára az alvó asszony, a csöppség egy óvatlan pillanatban, míg anyja az utat fürkészte, őt is megütötte. — Kérem! •— riadt fel a nő, s tekintete mint a vasvilla szegeződött a fiúcskára. — Ej, Pisti! — szólt a fiatalasszony gyermekére. De láthatólag nem érdekelte bosszús útitársa, a tájat nézte elmerülten. ¦7