A láthatatlan póráz [antikvár]

Ha felszínét nézzük a könyvnek, olybá tűnik, egy kutyának meg egy másiknak (egy rég holtnak) a történetét kapjuk. Ennyi sem volna érdektelen. Gondoljunk Elias Canetti véleményére, aki az állatok fokozatos eltűnését tartja talán a legveszélyesebbnek az ember elszegényesedésében. A kutya, így tekintve a dolgot, pótszer csupán, mégis nagy jótétemény, a paradicsomi gazdagságú állatvilágot, mely nem is oly rég még körülfogta az embert, helyettesíti szinte egymagában. Zolnay könyve azonban sokkal több, mint egy "kutyatörténet", sokat árul el ugyan a kutya belső világáról, még többet azonban az emberekéről, legtöbbet pedig - természetszerűleg - önmagáról. A kutyával kapcsolatban meg emberi sorsokon keresztül mindig a legsúlyosabb emberi gondról beszél: a szeretetről (hisz "erről tudunk a legkevesebbet" - mondja ő maga) és a gyűlöletről, a születés és az élet csodájáról, a halál elfogadhatatlanságáról, a magányról, az egyedüllét képtelenségéről, a közösség utáni vágyról s az égi és földi hatalmaknak való kiszolgáltatottságról. Mert ugyan kiről van szó - a kutyáról-e vagy magáról az íróról és rólunk? -, mikor az író rémeket látva bolyongja be a környező utcákat, a hegyet és völgyet elcsavargott kutyáját keresve; kiről és miről, mikor megüti, ki érzi át a védtelen és életre-halálra kiszolgáltatott megütésének gyalázatát? Ki retten föl álmából, mert az álmodja, hogy a kutyája rá akarja vetni magát? É miért, hogyan álmodhat ilyet? Andrea - így hívják a kutyát -, aki maga a megtestesült hűség, hála és ragaszkodás, szolgáltatott volna okot az effajta álomra? Ugyan! És kinek kell végigképzelnie - bár nem akarja - Pimasznak (ő a rég holt kutya) halálba vonatozását? Bizony, hogy az írónak és az ő "jóvoltából" nekünk olvasónak. A jó állatregény mindig az emberről, rólunk szól elsősorban. Zolnay könyve ezek közül való.