A lélek húrjain [antikvár]

Lektori jelentés A Nyíregyházán élő Honvári Erzsébet kortárs költő, író 9. kötetét tartja most kezében a Tisztelt Olvasó. A kis Erzsike Hajdúdorogon látta meg a napvilágot, 1936 tavaszán. Tizenhárom éves koráig a Nagykállóhoz tartozó Ludastó nevű tanyán élt. Erről az időszakról így emlékezik meg A Ludastó-i napokra című versében: „ Ott tanultam betűvetést, mint gyermek. / Ó, Ludastó! Én soha nem feledlek! /Onnan hoztam a szavakat, az ihletet. / Ott szívtam magamba csöndet, kincseket." Napjai békésen folydogáltak, talán éppen Reményik Sándor szép sorai szerint: „Ne várj nagy dolgot életedben, / Kis hópelyhek az örömök, / Szitáló halk szirom-csodák, / Rajtuk át Isten szól: jövök." És jött! Áldó kezét simogatón tette lázas szívére s következett élete párjával, Szabó Györggyel 45 boldog esztendő (1962- 2007). Ezekre az évekre így emlékszik most a költőnő a Leírhatatlan vagy című munkájában: „A mi házasságunk kész csoda volt. / Soha nem árnyékolta be semmi folt. / Bensőnkben sok jóság, s a Szent Lélek lakott. / Azért voltunk egy életen át boldogok!" Írni 1980-ban kezdett, s vallomása szerint mindössze egyetlen versben gondolkodott, amelyet Édesanyja halálának emlékére kívánt papírra vetni. Ezt így örökíti meg a Csoda című versében: "Egyetlen versről álmodoztam én, - / Mikor mennybe szállt Anyám s a Remény."