A magyar előidőkből/Egy asszonyi hajszál [antikvár]

Részlet: Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással. A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány szétszórt falut és maga a magyar oly egyedül van a világon. Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk fogytak . . . Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! tűnjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripáikon, halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók csatakiáltásait. A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra vagy a vér? A küzdők már felére fogytak alá ; - annyi jó férfi fekszik már némán a mezőn ; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás : - Ne bántsd egvmást, testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a mit kiontasz, szüntesd meg a harczot! Szavunk nem hallik odáig . . . Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük.