A magyar királytragédia [antikvár]

PRELÚDIUM. Dél felé már oszlott a köd. A fenyvesek ledobták magukról nedves fátyolukat. Kis lovascsapatunk fürkészve állt meg a hirtelen kinyíló völgy kapujában. Észak felől hidegen néztek le ránk a havasok, mint valami előkelő, hideg, fehér aggok... Lábunk alatt egykedvűen duruzsolt az Olt vize. Megindultunk lassú ügetésben a bizonytalan idegenség felé. Nem tudtuk, mi van előttünk, mi van mögöttünk, öt napja már, hogy nem hallottunk semmit a világról. Öt napja rejtette a regimentet sötét hegyek gyomra. A foszló párából fekete árnyak mozdultak felénk Lovasok. Fölöttünk, mintha szálfaerdő masírozna felénk, óriásira nyúlt lándzsák meneteltek mereven a ködben. Megismertük a széles bőrkucsmákat: német halálfejes huszárok! A porosz kapitány feszesen szalutált? - Herr Kamerád! Az ön császárja meghalt... Így tudtuk meg, hogy fáradt öreg szemét már négy napja lehunyta a hadúr... Percekig némán néztem a lovam fejét. Csönd volt, nem szólt senki. A huszártiszt medvebőrfövegéről rámbámult a halálfej. Fölöttünk károgva húzott el dél felé egy fekete hollóraj... Kár... kár... kár...