A malomherceg [antikvár]

Részlet a könyvből:Egy viharos éj. Sötétség borult Gertrúd asszony ódon berendezésű szobájára. Az eső egyhangú koppanással verdeste az ablaküvegeket, amint a nehéz csöppek a párkányra hullottak. A lámpák világa bizonytalan, nyugtalan fénynyel nyaldosta a ház szürke falait, melynek kőoszlopos bejárata már több nemzedéket látta a tiszteletreméltó kereskedő családnak, amint ki s be járt rajta. Időnkint egy-egy gyalogjáró alak árnya suhant el és a távoli országútról gyorsan robogó kocsik nesze hallszott. Gertrúd mozdulatlanul szögezte lázban égő szemeit a sötét tölgyfa ajtóra; a nyugtalan tekintet újra és újra számlálgatta a faragvány rovátkáit, a belevésett virágokat, mig nem összefutottak szemei előtt és a legfantasztikusabb alakokat öltötték, amilyet csak a láz festhet az ő ideges ujjaival. - Még sem, még mindig nem! sóhajtott föl, égő arcát a hideg párnára szorítva. Isten, még ezt is rám méred utolsó órámban?! Izgatottan emelkedett föl. A rettenetes köhögés ismét erőt vett rajta... aztán elmúlt a roham. - Menj, Gretlis, menj, suttogta bágyadtan és az öreg cseléd letörülve nedves szemeit, halk hangon felelt.- De hisz nem maradhatsz magadra, Gertrud asszony amíg megérkezik, hadd legyek melletted.