A Manderley-ház asszonya [antikvár]

Részlet a könyvből: Az éjszaka álmomban megint Manderleyben jártam. Mintha újra ott álltam volna a vasrácsos kapunál, amely a felhajtóhoz vezet. Sokáig álltam ott, nem tudtam bemenni, mert a kapu be volt zárva és még a láncot is keresztbe akasztották a rács előtt. Álmomban a kapust hívtam, de nem jött. És mikor jobban benéztem a rozsdás rácson keresztül, láttam, hogy az erdőőr kis háza üres. A kémény nem füstölt és az apró, rácsos ablakok szomorúan, elhagyatottan bámultak rám. Aztán, mint az álom lenni szokott, hirtelen természetfölötti erőm támadt, és mint valami szellem, mégis keresztülsuhantam a bezárt kapun. Az út ott kanyargott előttem, mint régen, de mikor néhány lépést tettem, láttam, hogy mégsem olyan, mint akkor régen volt. Keskeny volt és elhanyagolt, egészen más, mint a mi időnkben. Eleinte sehogy sem értettem a dolgot, zavarban voltam és csak, mikor lehajtottam a fejemet, hogy egy lehajló ág alatt keresztül bújjak, akkor eszméltem rá, hogy mi történt. A természet ismét jogaiba lépett és hosszú, fenyegető ujjaival apránkint, lopva, észrevétlenül visszakúszott a régi helyére. Az erdők, amelyek akkor régen is mindig fenyegetően álltak őrt a kastélyok körül, végre mégis diadalmaskodtak és sötéten sűrűsödtek a kerten túl. A nyírfák mezítelen, fehér törzse szorosan egymáshoz hajolt, mintegy boltozatot alkotott a fejem fölött, akár egy székesegyház boltíve. Ágaik valami különös ölelésben gabalyodtak össze. És más fák is, amelyeket nem ismertem, ünnepélyes tölgyek és eltorzult törzsű szilfák a nyírek között.