A másik planéta [antikvár]

E L Ő S Z Ó Emlékezni és írni - ez ugyanaz. Alapjában véve. Persze csak akkor, ha az anyag szelektálása, rostálása, értékelése, megítélése nem kétes értékű, vagyis az emlékezés anyaga nem színeződik el, nem változik meg a fölismerhetetlenségig, ahogyan az olykor megesik. Minden fáradozásunk ellenére: a tárgyilagosságon nincs hatalmunk. Nem vagyunk elektronikus tárolóegység. Fényképező szemünk már a fölvétel pillanatában részlegesen vaknak, legalábbis rövidlátónak vagy távollátónak bizonyul: akaratlanul is egyszerűen a nem lényegeset vesszük észre, vagy csak azokat a meghatározott dolgokat, melyeknek hasonmásuk a tudatunkban vagy éppen a tudatalattinkban már régebbről megvan; a régész tudása is ilyesféle: a jól megmunkált követ meg tudja különböztetni a természetesen széthasadt kőtől, a nem szakember azonban észre sem veszi a különbséget. A hosszú utazásából hazatérő főerdész más képet alkot a világról, mint az építész, a színész, a genetikus. Az íróval sincs ez másképp; az írónak fogékony, fejlett érzéke van minden jelenség iránt, számára a divergens és az elszigetelt mozzanatok egységgé állnak össze, jelentéssel töltődnek föl. Ilyenkor szokás magasabb rendű igazság-nó\ beszélni. A valóság diribdarabjai csak írás közben illeszkednek össze valamilyen jelentéssé, tökéletes alakzattá (az ember általános oksági szükségletének megfelelően); ezért aztán korokon, korszakokon át még azok is azt tartják, hogy a valóság szerkezete olyasféle, ahogyan az az iro-