A matematikatanár elhallgatása [antikvár]

Kiadói védőborítója enyhén karcos.
„Tehát ​elérkeztünk a végeredményhez. Letette a krétát. Mögötte a táblán =+-. Plusz, mínusz végtelen, mondta. Felesleges, de azért fizetik, hogy beszéljen.” Ezekkel a mondatokkal indul Jávor Ottó új novellás kötete. A tényszerű, szenvtelen megjelenítés azonban nem csupán a címadó novellára, de az egész könyvre is jellemző. Hogyan lehet illúziók nélkül, mégis reménykedve élni? Hogyan kell okulni a múltból – önmarcangoló lelkifurdalásokkal vagy felelősségteljes tudomásulvétellel? Soha, sehol nem írja le Jávor Ottó ezeket a kérdéseket, novelláiból mégis visszahangzanak. Akkor is, ha mitológiai eseményt elevenít föl a szerző, akkor is, amikor néhány sorban ismerteti egy koncentrációs láger leltárjegyzékének egy kis részletét, akkor is, ha a Ki nyer ma? című népszerű rádiós vetélkedő ad ürügyet egy elfojtott és elleplezett családi konfliktus kirobbantásához. A szigorúan szerkesztett, képzettársításosan építkező, gyűjtemény majd minden írása konkrét, hétköznapi eseményt – vagy épp „eseménytelenséget” – jelenít meg, mégis jelképpé magasztosulnak személyek és tárgyak, tragikus vagy tragikomikus helyzetek. Miként a kötet egyik legjelentősebb írása, a most másodszorra megjelenő Körkörös védelem is – bár a II. világháborús magyar „szereplést” idézi föl egy orosz falut megszálló zászlóalj parancsnokának a meghasonlásával – egyben magát a Háborút is leleplezi, az elembertelenedést, a megmásíthatatlan Tragédiát. Komor, helyenként lehangolóan tárgyilagos Jávor Ottó új könyve, mégsem pesszimista. S ahogyan az első mondatok a kiábrándultságot, a belefásulást jelzik – úgy a kötetzáró írás utolsó mondatai azt a csak azért is reménykedést, amely ott rejtőzik szinte mindegyik novella mélyén: „… de itt vagyok, mert ti vagytok én: Vajk és István egy személyben, nem békülhettek önmagatokkal, de vállalnotok kell az igazságot, melyet először én tűztem pogányul kegyetlen kardomra, szentül kegyes keresztemre: itt nép lesz és ország”.