A megbékélés csendje [antikvár]

Csókolom! Vénasszonyok nyara. A beteljesülés nyugalma a tájon. Az őszi nap utolsó sugarai, mint telefonhuzalok párhuzamosai, futnak hosszan a levegőben. Átszövik a rozsdába hajló lombokat, bujkálnak az ágak között, majd mintha szurokba ragadtak volna, egy pillanatra nagy tócsákba gyűlnek az erdei fenyő kérgén. Aztán máris tovább indulnak. Előbb tétován, majd egyre sebesebben fel-fel a koronába, és elröppennek az utolsó ágról. Előttem alakuló festmény a táj. Az apró fények villódzását most széles ecsettel felhordott nagy meleg foltok váltják. Pazar a kép. Puha okkerekre, barnákra borul az ég kobaltja. De már a fáradt zöldek tengerében hűvösebb palák integetnek. Lenge szellő cserkész az ágak közt. Körülölel, susogva simogat. Kérdéseire milliárdnyi levél zizzenése a válasz, s a vörösben égő vitorlák, amint az öreg gesztenyéről keringve alászállnak. Az ősz halk szavú citerája szól. Mélán hallgatom, míg lépegetek a kihalt utcán, és átadom magam, elmerülök benne. A mozi előtti járdán egymásba kapaszkodott párba botlom. Közeledtemre, a tini lány úgy válik le partnere ajkáról, mint elszáradt levél a fáról, s vidáman, csengő hangon, mintegy a tényt megállapítva szól felém: - Csókolom! Nehezen ocsúdom bódulatomból. Nyelvem hegyéről kapom vissza a mondatot: - Igen, látom - és szorítok ki egy halk köszönést. Az ismerős lány őszintesége lefegyverez. Arcán nyoma sincs a rajtakapottság zavarának. Tekintete, akár a hegyi forrás vize, tiszta. Lesütöm a szemem, s lépek is odébb. De retinám mögött megragad ártatlan szeme csillogása. Elbizonytalanít, összekuszál. Nem is értem, miért szégyellem magam, s miért merek csak sok-sok lépés után visszanézni. Mögöttem megváltozott a nemrég megcsodált kép. Cafatos, megkopott rongy lett az ég. Marcona fenyők éles hegyiikkel tépik, szaggatják darabokra. A távolban, a Bekecs sötét tömbje mögé zuhant már a nap korongja. Kiömlött vére most szétterül a hori-