A megtalált pokol [antikvár]

Valahol felvonít egy autóduda. Mikor először hallja, nem ismer rá azonnal. Aztán valamivel később még messzibbről, halkabban még egyszer. Most egyszerre friss lett és éber. Holdtalan csillagos éjszaka. Nagy ívben szikrázva zúg le egy csillag az égről. Mint egy nagyteljesítményű versenyautó lilás ezüst testtel. Lehet, ő dudált az imént. Jegenyék, ciprusok, szomorúfüzek csipkézik hímesre az eget. Sok magas talpra helyezett kereszt. Repülő és mégis mozdulatlan angyalok ágaskodnak az ég felé. Szakállas Jézusok bús, földnek horgasztott fejét nyomják egyre mélyebbre a világ sokasodó bűnei. Kis, esetlen gyermekangyalok húzódnak meg egy virágzó rózsafa vagy bokor alatt. Néhol egy-egy kósza kis láng imbolyog. Mécses, vagy gyertya lángja kis fakeresztek tövében ... Szorgalmasan muzsikálnak a tücskök, valahonnan messziről a békák énekelnek rá szöveget. Virág mindenütt... Koszorúk szalagokkal, kis halmokon... Temető,!... Mi ez? Hogy került ide? Éjszaka van... Kínzó félelem szorongatja. Fel kellene ébrednie. Nagyon hamar. Most valami rossz álom következik. Kínlódik. Ugyanaz a tehetetlen érzés gyötri, mint annyiszor álmában, ha futni szeretett volna és nem bírt. Szabadulni akart a szorító rettentő kezekből és nem tudott. Ugyanazt érzi. Csak hosszan, gyötrőbben.